A hangszer, aki megőrizte a dallamot

... Mert én nem adtam fel, zenélni akartam. Már egész suttyókorba léptem, amikor felfigyeltem a gitár hangjára. Tetszett az a bársonyosan simogató, esőcseppekre emlékeztető zsongás, amit ez a hangszer hallatni tudott. Elbűvölt, mennyiféleképpen lehet megszólaltatni, magával ragadott a lágysága, a vidámsága, és olykor a kemény zakatolása. Sokak szerint a gitár nem annyira nőnek való hangszer, engem óvtak kislányként a "bűnös" fadarabtól. Vagy nem tartották a hangszerek családjába illőnek, vagy rosszul ismerték meg szegénynek a jellemét.
Elég az hozzá, hogy volt nekünk egy ócska, repedtfazék - mono hangzású magnónk. Ezen én naphosszat képes voltam kedves hangszeremet hallgatni, ilyenkor becsuktam az ajtót, egy szép, lukas tollasütőt vettem a kezembe, és gondolatban már játszottam is.
Egy nap, nagyon átszellemülten beleéltem magam a hangversenyzésbe, s a hangerőt is túlságosan feltekerhettem, mert nem hallottam meg édesanyám neszezését, ahogy a szobámba lépett.
- Hát, te mi a szöszt csinálsz? - kérdezte kerekre nyílt szemekkel.
- Gitározom - válaszoltam a világ legtermészetesebb hangján. Hiszen láthatja, hallhatja....
Édesanyám nem szólt semmit. Csendben becsukta az ajtót, és visszaballagott a konyhába tenni-venni.
Pár nap múlva, ahogy nagyéhesen az iskolából hazakeveredtem, ebédszürcsölés közben jóanyám halkan, tárgyilagosan hirtelen felém fordult:
- Beírattalak gitározni. A Falu Tamás könyvtárban indul gitároktatás. Vásárlás közben vettem észre. Menj el, keresd meg a tanár urat, és beszéljétek meg a részleteket!
A kanál a tányér és a szám közt félúton elakadt, már pattantam is jól kattogó Camping biciklimre, hogy elkerekezzem a kedves falusi könyvtárba. Ahogy közeledtem, úgy dobogott egyre jobban a nyakamban a szívem, a gyomrom liftezett, és bár ezerszer végiggondoltam, mit fogok a tanár úrnak mondani, amikor megláttam, egy hang se akart kijönni a torkomon.
- Engem keresel, kislány? - szólított meg egy feketeszemű, kedves arcú bácsi.
- Igen....azt hiszem... Édesanyám beíratott délelőtt ide... gitározni.
- Remek. Gyere be a nagyszobába, mindent megbeszélünk. No, lássuk, mit tudsz.
Végigsétáltunk a bársonyos szőnyegen, a parketta halkan ropogott a lépteim alatt. Benyitottunk a nagyszobába. Régi bútorok között könyvek és könyvek ezer sora. Én félelmemben szédelegve csak a könyvek bódító illatát éreztem. Szerettem ezt, a sokféle sorsról mesélő könyvillatot. Voltak ott többkötetes, vaskos szépirodalmi regények, vékonykább novelláskötetek, szerelmi irományok, verseskötetek, végtelen sok, szebbnél szebb míves borítóban. Némelyiknek messziről láttam a sarkán a szerző nevét: Jókai Mórt, Móra Ferencet, Ady Endrét, Kosztolányi Dezsőt... Aztán láttam, hogy a szép, klasszikus bútorok közé süpped a kedves tanár úr, gyönyörű hangszeréhez nyúl és pár futamot megszólaltat rajta. Egyből az volt a vágyam, hogy egy szép napon én is így szeretnék majd játszani. De én még egy hangot sem ismertem a hangszeren, úgyhogy megilletődve hallgattam, és szégyenkezve a díszes, bársonyos szőnyeg mintáját vizsgáltam. A tanár úr szótlanul egy cigarettát vett elő, rágyújtott, és barátságosan pöfékelni kezdett.
- Szeretsz énekelni?
- Igen - vágtam rá egyből, és örültem, hogy nem a korábbi gitárismeretem felől érdeklődik.
- Hát, akkor lássuk, énekelj valamit. Bármit, amit csak akarsz.
Én egy búbánatos népdal danászásába kezdtem. Féltem, aggódtam, hogy gyerekes a hangom... forgott velem a szoba: könyvek, Jókai Mórok, Ady Endrék, Kosztolányi Dezsők ugráltak a szemem előtt, miközben valahol a cigarettafüst mögött sejtelmesen látszódott a tanár bácsi alakja. Ő csak hallgatott és hallgatott, miközben szép gomolyokat fújdogált a levegőbe, majd hirtelen egyszerű melódiával kísérni kezdte a dalomat.
Megálltak a szoba bútorai, a könyvek is a helyükre kerültek.... többet nem éreztem félelmet, aggodalmat... csak vertem lábammal a ritmust, rámosolyogtam a kedves tanár bácsira, és tudtam, hogy jó helyen vagyok....
- Aztán van-e hangszered? - vert fel álmodozásomból a nóta végén.
- Az is kéne? - sopánkodtam naivan.
- Hát, nem ártana - mosolyodott el.
Édesapámék nem tudtak nekem új, akusztikus, szépen szóló klasszikus gitárt venni. No, nem azért mert olyan rettenetesen drága volt, csak nekik, nekünk volt félelmetesen nagy összeg a hangszer ára. Szüleim sokat dolgoztak, az építkezés miatt szörnyen eladósodtak, szinte minden pénzt a tartozások törlesztésére fordítottak. Robotoltak, éjt nappallá téve gürcöltek, hogy taníttatni, ruházni, etetni tudjanak... érthető volt számomra, hogy az új hangszerről le kell mondanom. Valahonnan azonban sikerült beszerezni egy kisméretű, vacak, ütött-kopott darabot. A nyakán elrepedt a bund, húrok sem léteztek rajta, kissé nehezen lehetett tekergetni a kulcsokat is, de nekem jó lesz.... Apám megragasztotta a repedt részeket, húrokat szerelt rá, kicsit megcsavarozta a lötyögő kulcsokat.:
- Na, nem túl szép, kissé hamis, de a Boci bocit tanulni éppen jó lesz - csapta meg a vállamat jóApám, ahogy a javított jószágot átnyújtotta nekem.
Drága jó tanárom már nem látta ilyen fényesen a helyzetet. Hamar lehorgasztottam az orrom, amikor felvilágosított, hogy ez egy nagyon használhatatlan gitár, ilyenen én nem tudok megtanulni semmit.
... De nincs mit tenni.... jobb és újabb hangszerem nem lett, így hát kedves mesterem is belenyugodott, hogy márpedig én ezen a fadarabon fogok tanulni.... És lássatok csudát, egész szépen is haladtam. Hetek, hónapok teltek el, szebbnél szebb dallamokat, melódiákat szólaltattam meg a fadarabon. Szerettem, hogy nemcsak üres, verkliszerű akkordokat mutatott a tanár úr, hanem csodás futamokat, dallamokat, muzsikákat. Már megszoktam a füstgomolyagot is, amit mesterem felém küldözgetett. Otthon éreztem a hangszeremen a könyvek mámorát, a cigarettafüst fanyar szagát, de én szerettem a gitárnak ezt a sajátos illatát. Már nem a régi, ódon bútorokkal ellátott szobában gyakoroltunk, ahol először találkoztunk, hanem a gyerekkönyvek közé, egy másik szobába költöztünk. Itt sokszor, ha más növendék is játszott előttem - nézegettem a kedves gyerekkönyveket. Boribont, Mazsola és Tádét, Pöttyös Pannit, Micimackót... és olvasgattam a szebbnél szebb gyerekverseket, a kedves szavú altatókat és mondókákat.
Aztán egy hűvös őszi napon tanárom végképp megunta hangszerem hamisságát.
- Nem fogsz tudni a későbbiekben már így haladni, pedig nagyon szép eredményt értél el, látni sem akarom többet ezt a szörnyeteget - morogta, miközben újra rágyújtott.
Én szörnyen megsértődtem. Hátamra véve a "szörnyeteget" elviharzottam. Kint ködös, nyirkos sötét volt, mérgesen rugdostam a lehullott, korhadt faleveleket.
- No, mit lógatod az orrodat, Kispapos? - vert fel fájó gondolataimból egy arra sétáló iskolatársam. Afféle jódiák volt, testvéremet csúfolta Paposnak, mert akkor még nem volt divat istenfélő szülők gyermekének lenni. Nohiszen, ha nővérem a Papos címet nyerte el, én érthetően nem lehettem más, mint Kispapos...
- Mit cipelsz a hátadon, Kispapos?! Ez egy gitár?!... Te gitározoooool?!
- Képzeld... beeee! - nyújtottam ki rá a nyelvem.
Nem tudom, mi ijeszthette meg jobban, a nyelvem vagy a csúnya deszka a hátamon, de gyorsan eliszkolt.
Következő alkalommal nem mentem el gitárórára. Édesanyám késő este vette csak észre, hogy elsumákoltam a mai látogatást.
- Te, ma nem mentél gitározni, hékás!
- Én oda soha nem megyek. Én béna vagyok. A tanár úr sem szeret. Csak fújja rám állandóan azt a füstöt.... Látni sem akarom többet.
Anyám nem sokat teketóriázott, amint tehette, elkerekezett a könyvtárba, és megkereste tanítómat.
- Tényleg olyan tehetségtelen a lányom? Valóban nincs értelme folytatni a hangszertanulást? - érdeklődött.
Hogy mit beszélgettek, mit nem - azt nem tudom, de anyám nagyon büszke arccal jött haza. Bátorítóan megveregette a hátamat:
- Na, ne légy olyan bánatos. A tanár úr egyáltalán nem haragszik, megengedte, hogy ha mész, az ő hangszerén játsszál. Itthon gyakorolsz az ócska deszkán, ott pedig az övén.
... Így történt, hogy a növendékek közül engem ért egyedül az a megtiszteltetés, hogy mesterem hangszerén játszhattam....
Közben bakfiskorba léptem... szüleim végre nagy nehezen tudtak nekem venni egy szép új, klasszikus gitárt. De engem már más dolgok is érdekelni kezdtek. Bizony pályát is választanom kellett, és én nem hittem a hangszerem dallamának... Mindenki közgazdasági szakirányú iskolát választott akkoriban, ez volt a divat. Én sem akartam lemaradni, hát hűtlen lettem a jó öreg hangszerhez..... Középiskolába jártam, és egyre kevesebb időm volt gyakorolni, a könyvtárat is többször elkerültem, a hangszerórákat hanyagoltam. Egyszer - egy dolgozatírós nap előtti délután - összepakoltam kottáimat, hátamra vettem új gitáromat, és fáradtan elkutyagoltam a könyvtárba. Végig zakatolt a szívem, tudtam, hogyha nem készülök a holnapi számonkérésre, rossz jegyet kapok. Amint befordultam a sarkon, egyből megláttam tanárom kiskocsiját a könyvtár kapuja előtt. Benyitottam a kertbe, a kiszűrődő fénynél láttam az ablakon keresztül az ismerős könyvborítókat, rátettem a kezemet a kilincsre.... és akkor eszembe jutott a dolgozat..... Sarkon fordultam, hátra se néztem, siettem hazáig.... hátamon szinte égetett a szüleim által összekuporgatott pénzen vett új gitár. Otthon a sarokba tettem, többet nem vettem elő, hagytam, hadd lepje be a por a kisgyermekkor dallamát....
Aztán nem mentem a könyvtárba többet. Néha még láttam a tanár úr kedves autóját ácsorogni a kapu előtt, mígnem azt se láttam ott többé. Hamar eltűnt az is onnan, miután én is hűtlen lettem a hangszeremhez. 
Évek teltek el. Sokfelé keresgéltem járható utakat. Számtalanszor döngettem bezárt kapukat, jártam nem nekem szánt ösvényeket.... 
A tévedések közt egy biztos dolgot a megőriztem a szívemben: a könyvek illatát... 
A könyvtárat évtizedekig mint egy nagy adósság törlesztésére ítélt bűnbánó, úgy kerültem. Misztikus, kísérteties hangulatot őrzött számomra. Ha egy-egy vizsgára készülnöm kellett, inkább bevonatoztam, buszoztam a fővárosba, a fővárosi könyvtárban keresgéltem a könyvek között.
.... Végül mégis bemerészkedtem. Nagy hó esett, nem indultak a vonatok, de egy nehéz vizsgához több könyv elolvasása, ismerete kellett. Sután nyomtam le a könyvtár kilincset, megcsapott a könyvek jólismert illata. A nagyszoba felé osontam, ropogott a lábam alatt a parketta. A könyvtáros néni épp akkor lépett ki nagyszoba ajtaján. Az ajtónyílásán keresztül megláttam az ódon könyvborítókat, a régi nagy kanapékat, székeket.... láttam a cigarettafüstöt, hallottam a dallamot, és lábammal ütni kezdtem a ritmust....
- Segíthetek a keresésben, hölgyem? - ébresztett fel álmomból egy hang....
- Boldogulok, köszönöm... ismerem a könyvtárat... - ez az otthonom... tettem hozzá csendesen, de ezt ő már nem hallotta. Udvariasan elballagott.
.... Hazáig rohantam. Kezembe vettem a poros deszkadarabot. Letörölgettem a port. Pitty-pötty, pitty-pötty - cseppentek rá a kedves esőcsepp-szerű zsongó hangok. ... majd szépen összeolvadtak, és megszólaltatták a régi, jól ismert dallamot. Magamhoz öleltem az ócska fadarabot... a hangszert, mely megörizte nekem a dallamot... a gyermekkorom dalát.