Angyalok kiscipőben

Az asztal, aki elégedetten halt meg

 Egy szép napon egy ószeres ócska limlomjai között két kiselejtezett asztal találkozott egymással. Egyiket sem vette meg már senki, úgy tűnt, talán kimehettek a divatból vagy esetleg már nagyon elkophattak, elcsúnyulhattak.
Igaz, ami igaz, az egyik egy feltűnően jó állapotú, látszólag kikimélt példány volt, valamiért azonban kegyvesztett lehetett, így ide, a kacatok közé került. Talán kissé megsérült rajta a festék, ahogy szállították, ezért aztán nem kellett már senkinek. De azért a magabiztossága és önérzete így is sértetlennek tűnt. Pökhendi hangon így szólt a másikhoz, aki viszont szemmel láthatóan egy fáradt, kopott, agyonkarcolt, lötyögő lábú jószág volt:
- Még hogy veled tettek egy helyre! Ezt a sértést! Idesüss, milyen szép, csillogó még a felületem, egy szem koszt sem látni rajtam! Tudd meg, hogy én egy olyan gazdag családnál szolgáltam, ahol mindig pénzt számoltak rajtam. Örökösen tisztán tartottak, soha egy kakaóval nem locsoltak le, még egy szaftos nokedlit sem pottyantottak rám. Lám-lám, nekem mindig csillogott-villogott a farostom, terítőt is, virágot is mindig kaptam. Soha nem kellett ócska papírok, újságok, széthányt könyvek, kacatok miatt roskadoznom, és egy karcolásnyi ceruzanyomot sem hagytak rajtam....
Így hencegett a nagyképű, “kikimélt” asztal, aki gazdag családnál szolgált. Bizonyára sokadik bútorként, akit hamar meg is untak, és szebb, divatosabb, másik asztalra cseréltek.
Majd tovább csúfolódott:
-Angyalok kiscipőben Nézd meg viszont magadat! Hogy nézel ki? Tele vagy festéknyommal. Miféle rossz gyerekek pingáltak rajtad? Ragacsos szaftnyomok, kakaófoltok, gyurmagalacsinok tarkítanak, olyanok, amik soha el nem tűnnek rólad, hiába a sok sikálás, takarítás.
Szó ami szó az öreg, megkopott asztal nem nagyon dicsekedhetett a külsejét illetően, alázatosan, halkan megszólalt:
- Nem bánom, hogy idejutottam. Sok szépet láttam, sok jót hallottam az életben. Gyerekek nőttek fel mellettem. Sokszor leöntöttek szörppel, kakaóval, szaftos lével - de én nem bántam. Gyurmáztak, festettek, ragasztottak rajtam. Rajzoltak, tanultak, olvastak a társaságomban. Könyvek, újságok, vasalatlan ruhák alatt roskadozott és vénült meg a lábam. De én mégis boldog és elégedett vagyok... mert szerettek velem lenni, és a körülöttem lévők is szerették egymást.... 
... Ezzel kiesett két lötyögő lába, és a boldog asztal elégedetten összerogyott....
 

(Hmmm... A családi asztal az ebédlőben... Van olyan kisgyerekes család, ahol rendes, üres, abrosszal, esetleg szép virággal díszített afféle fegyelmezett bútordarab? Nos, engem kimerít, hogy a miénken mindig zsibvásár van: az asztal a családi élet színtere, és bizony az össze nem illő holmik sokaságának otthona. Már-már mérgelődni kezdtem, ahogy reggel újra a rendetlen családi asztalra néztem, aztán...)

 

A mese örök....

Hol volt, hol nem.... talán igaz sem volt, élt egyszer egy makacs királylány. Sehogy sem akart reggelente kibújni a jó meleg paplan alól. Ha nagy nehezen kikászálódott, sehogy sem akart rámászni a szoknya, nadrág, póló, pulcsi, amit az anyukája odakészített neki. Mert az álmos herceg kisasszonyoknak egyik ruha sem elég jó, egyik sem elég divatos..... Így hát, hisztizni, csapkodni, zsörtölődni kezdett szoknya, nadrág, póló, pulcsi... és persze, ehhez már csatlakozott a kis királylány is..... Teltek-múltak a percek, lassacskán az órák is..... és még bizony a kis királylány csak ült, ült a nyoszolyácskáján, álmosan pislogó szemekkel, könnyeit morzsolgatva. Bizony, bizony addig sírdogált ott magában, egyre-egyre hangosabban és haragosabban, hogy megharagudott az édes anyukája is. Többször figyelmeztette, hogy így bizony elkésnek a hercegnő-óvodából, a kis királylánynak falra hányt borsó volt minden szava. Csattogott, hangoskodott már az egész ház: kiabált szoknya, nadrág, póló, pulcsi... fogkefe, fésű, kiskabát, kiscipő és persze a kis királylány anyukája is. Mit volt mit tenni, bezárta az egyre hangosabban hüppögő királylányt az édesanyja a kamrába, ott aztán ordíthatott kedvére, legalább nem zavarja a szomszédokat.....
.... oly rég volt, mégis oly közel, magam előtt látom a szomorúan rám néző befőttes üvegeket, ahogy csalódottan pislognak, mert én biza, semmi szép vagy nem szép szóra nem vagyok hajlandó elindulni...... 
...Ma reggel "kipattanok" az ágyból, látom ám... igencsak késésben vagyunk. És lám, egy kis királylány hortyog egyre csak az ágyában... akit viszont már enyhén ideges királyi apukája próbál felkelésre bírni.... De a kis herceg kisasszony csak haragos dacos válaszokat mormog, mert biza, semmi szép vagy nem szép szóra nem hajlandó elindulni..... - Na, majd adok én neki - száguld át az agyamon, ahogy kicsattogok a szobámból... És ekkor... egy villanás, egy múltból visszatérő fuvallatként előttem álló régi-régi kép: kis királylány hüppög az ágyon, kis királylány bámulja a fejüket csóváló befőtteket a kamrában....
... Így aztán csak hozzábújok az én királylányomhoz, megsimogatom, szeretettel a fülébe súgom:
- Nem bírsz felkelni, drágám? Ne félj, nemsokára itt a jó nyári szünet, megyünk kirándulni, meggyet szedni, hintázni, csúszdázni és még sok-sok jó dolog vár ránk.
...... Nagy nehezen felül álmos szemű, dacos kislányom, hozzámbújik..... majd lassan elindul a fürdőszoba felé.....
 

Fehér kis csizma, fehér kis szívecske

 
Dorkámat sajnos Budapestre, gégészeti vizsgálatra küldte a doktor néni . Tartottam ettől a kis kiruccanástól, amúgy is rég voltam már a koszos, fekete fővárosban. Elszoktam már a tömegtől, lökdösődéstől, zsúfoltságtól. Ez az itthoni, babázós világ teljesen más hangulat. Így hát, megkérdeztem tőle: - Dorkám, kivel mész Pestre? Apával vagy anyával? ... Mert mehetsz apával is, ha úgy gondolod.....
- Hmmm - gondolkodóba esett csemetém, láthatóan nem tudott dönteni ... -hmmm.. nem tudom,.... de azt hiszem, inkább veled megyek.
Tehát... szépen elkészítettem a motyónkat, s megbeszéltük, másnap korán ébresztem, mert "friss" lesz a buszunk is... Kislányomat csöppet sem félemlítette meg, hogy kivizsgálásra megyünk, a tény, hogy buszozhat, villamost, metrót és még ki tudja, milyen csodabogarakat láthat - teljesen feldobta..... Éjjel felriadt, így kikiabált apának. Apa gyorsan beosont hozzá. Csemetém félálomban hozzábújt: - Apa, ne haragudj, hogy nem téged választottalak. De megígérem, hogy nyáron eljöhetsz velem majd az Állatkertbe és a Margitszigetre... Apa "megnyugodott", kislurkóm pedig már szunyókált is tovább....
Másnap ahogy felpattantunk a buszra, Dorkám máris helyet foglalt a magasított kerék feletti ülésen. - Szuper - gondoltam, - legalább liftezni fog a gyomrom...
De csemetém csacsogása elterelte erről a figyelmemet: - Nézd, anya, milyen magasan ülünk, így mindent látunk... És valóban: érdekes dolgok történtek: csipogott, villogott a busz, megcsodálhattunk egy fácánkakast, hidakat, régi épületeket, autókat, sőt még HÉV-et (!!) is láthattunk. Csöppöm teljesen lázba jött a számtalan csodadologtól. A metrónál is bezsongva folyamatosan csilingelt a kis hangocskája, vicces volt, ahogy a mogorva utasok sorra mosolyogni kezdenek. Mikor "kibújtunk" a föld alatti alagútból, hatalmas huzat csapott meg: - Na, szép, majd még migrénem lesz - morogtam magamban..., de Dorkám csak csacsogott, annyira örült a mozgólépcsőnek.... 
Így aztán, nem liftezett a gyomrom, nem lett migrénem, viszont vidáman megérkeztünk a kórházba.... Túléltünk minden hókuszpókos vizsgálatot, gyermekem mandulája egyelőre a helyén maradt. Ezen felvidulva, úgy döntöttünk, hogy hazafelé vonattal utazunk. - Hurrá, hurrá - lelkendezett kislányom- legalább vonattal is megyünk... Én már csak mosolyogtam az egészen, bár azért egy futó morgó gondolat átcikázott az agyamon: - De jó, legalább gyalogolhatunk fáradtan az állomástól vagy két kilométert. Azonban már ezzel nem törődve csak lépegettem a huzatos metró felé.... Koszos, fekete, zajos volt a város.... Zúgtak, dudáltak a forgalomban a büdösen pöfékelő autók, csilingeltek a villamosok, idegesen tülköltek a siető buszok... De én csak kislányom hófehér csizmácskáját láttam, ahogy apró lábait tette előre és előre. Nem figyeltem többé a feketeségre, mert a hófehér csizmácska felvidította a lelkemet,..... igen, fekete városban hófehér csizmácska: hófehér szívecske....
 

Leckéket veszek Barbie-tól, a mesehőstől

 
Kétségtelen, mostanában sok Barbie-mesét nézünk. Kislányomat lenyűgözi ennek a bájos arcú tökéletes szépségnek a varázsa. Igaz is, tagadhatatlan, ami szép, az szép... Én is elnézegetem vacsorakészítés közben a kifogástalan alakot, a művészi szabályossággal megalkotott orcákat, a darázs-vékony derekacskát, a mindig vidám, mindig nyájas modort. Irigylésre méltó - vitathatatlan...., minden bizonnyal a jó Isten kiemelkedő tehetséggel áldhatta meg hősünket... és lassacskán önbizalomhiányhoz hasonló érzések kezdenek hatalmukba keríteni... Még jó, hogy vége a gyönyörű, rózsaszínű, tökéletes világba repítő mesének... visszaesek a valóságba: mehetünk vacsorázni... s ekkor meglátom magam az ablak tükrében... semmi kétség: Barbie mellett tenyeres-talpas asszonysághoz hasonlítok...
 
... Álmomban ... aztán megjelent Barbie teljes valóságában, csodálatos pompájában. Rámosolygott, kezét nyújtotta felém.... Majd elém lépett... kezet fogott velem, bemutatkozott. Ő volt az, szemtől szemben. Mielőtt megmondhattam volna a nevem, leintett:
- Tudom, ki vagy... Ismerlek.. Hallottam sóhajodat, és kívánságod teljesült. Mostantól leckéket adok neked. Megmutatom, miként érheted el ezt a színvonalat ... tudod, ezt a barbie-minőséget... Egész biztos, a gyermekeid is jobban fognak szeretni, büszkébbek lesznek rád, ha egy külsőben, belsőben teljesen újjászületett anyukát kapnak vissza.
- Rendben - hebegtem, még mindig teli aggodalommal - de tudod, nekem nincs időm, se pénzem, hogy valamilyen képzésre vagy órára eljárjak.. Nekem itthon sok...
- Ó, ezt is tudjuk, cégünk ajándékaként, egy hétvégi barbie-képzésen vehetsz részt, úgy, hogy én hozzátok költözöm. Egyetlen dolgot kell csak tenned, mindenben engem követsz.. én vagyok a minta ... tehát csak azt teheted, amit tőlem látsz... Érted? Na, kezdhetjük?
Hosszas hezitálás után megadtam magam. Ám, legyen. Mindig is álmom volt a fiatalos, bájos, kisportolt édesanya-típus... no, majd én megmutatom.. és csak egy hétvégéről van szó.
Az első lecke lényege a következő volt: mesterem szerint fel kell hagynom ezzel a kutyafutta reggeli fürdőszobai készülődéssel. Engedjem csak el magam, töltsek a tükör előtt annyi időt, amennyit önmegvalósító lelkemmel kívánok. Ezzel a fürdőszobámba libegett. Kidobálta ezeréves smink-felszerelésemet, és csillogóbbnál csillogóbb szépítkezési szereket pakolt a polcomra. Hát, akkor kövesd a példámat - mosolyogta, és gyönyörű színeket pamacsolt amúgy is szépséges arcára... 
Így aztán hajmosással, arcom felturbózásával elidőzve több órát is eltöltöttünk a fürdőszobában - úgyhogy tanítóm elégedetten bólogatott. 
Közben persze megéheztem, és korgó gyomorral a tűzhely felé csattogtam alig kopott papucsomban.
De Ő leintett engem. A következő lecke lényege, hogy mától kezdve nem főzhetek: egyrészt kímélnem kell magam, nem vághatom össze ujjaimat hagymapucolás közben, nem lehet ráncos-gyűrödt bőröm az állandó mosogatástól. Ezzel elém rámolt egy papírcsomagot, rajta a barbie-céges logóval. A csomagban mindenféle cukormentes, diétás, gyümölcsös, ilyen-olyan bogyószerű valamik csillogtak. Bekaptam egyet, íze ugyan nem volt... de elnyammogtam... gondolva, ki a csudának is hiányozna az állandó főzés, mosogatás.
- Jó úton haladsz - bájolgott rám tanítom ezután - nézzük csak. Ebben az ezeréves holmiban nem mutatkozhatsz többet. Nem lehetsz barbie-szintű anya, ha 15 éve vásárolt ósdi holmikban csetlesz-botlasz. Azzal elővarázsolt pár kollekciót, több tucat cipőt. Egyet magamra is kapva, summáztam, élvezem ezt a barbie-tanfolyamot.
Hamarosan a mérlegre álltunk. Először ő... szégyenkezve szemléltem, hogy súlya alig éri el a 48 kilót, miközben láthatóan legalább két fejjel magasabb volt tőlem. Nem mertem utána a gyilkos eszközre rálépni... de nem volt menekvés. Hát.. igen.. a bogyóevés mellett napi két-három óra futkározás, súlyzózás, hasizomgyakorlatok sora következett, melyet szintén többórás szaunával, relaxálással, zártunk.... Pár nap múlva mesterem elégedetten csettintve megállapította, sokat fejlődtem... 
... Miközben bűbájos mosolyával önbizalmamat magasabbra emelve rámragyogott, kislányom sírására lettem figyelmes. Odarohantam hozzá. Csak sírt és sírt. Kezéhez értem, megállapítottam, hogy lázas. Magamhoz szorítottam, és rohantam vele az orvoshoz.
- Kérlek - rikkantottam vissza Barbie-mesteremnek -, ha felébred a pici, gondoskodj róla... Van ott pelus, cumisüveg, ruhákat a polcon találsz.. Sietek vissza...
Ő csak állt ott, füstösre sminkelt szemével bután rám bámulva...
Hamar visszaértünk. Nem volt szerencsére olyan nagy baj. Egy gyors injekció rendbe rakta gyermekemet. Persze távollétünk alatt picurkám is felébredt. A nappali közepén, szétrámolt játékok között kúszott-mászott. Egyszer csak megláttam a konyhában tébláboló Barbie-mesteremet: haja összekuszálódott, festéke elmaszatolódott, szeme körül szarkalábak ironizáltak. Ruhája szakadtan lógott, és a szája szélén rúzs helyett kolbászzsír csillogott.
- Mi történt veled? - tátogtam felé csendben.
- Kész vagyok.. teljesen kiborultam... Próbáltam ellátni a gyermeket... miután teljesen kimerültem, megettem a hűtőben talált füstölt kolbászt és a szekrényben talált kenyeret... Ezzel a kanapéra esett, és hangos horkolásba kezdett...
 
.... Erre felébredtem, kisfiam repesztett mellettem az ágyikójában.... Riadtan felugrottam, a fürdőszobába rohantam.. a tükörbe bámultam: kócos, ráncos homlokú, fekete-karikás szemű, lerobbant, boldog anya-arcot láttam.... - megnyugodtam.....a konyhába ballagtam, majd mosolyogva elkezdtem hagymát pucolni... gondoltam, még megcsinálom, amíg alszanak a gyerekek....
 

Tejcsi, tea, kakaó...

Évek óta alvászavarral küzdök, na, nem kóros elváltozás, ez valami más... Azon tűnödöm, vajon most is miért nem alszom, hisz szundít az egész ház. Tegnap este is Bencus sikeresen elaludt - 9 óra, Dorka is ágyba keveredett - fél 10, nosza, estem én is a fekhelyemre - 3/4 10! (Jól teljesítettünk) Álom, édes álom.... De jaj, sírás-rívás a babaszobából- Bencus riaszt - 11 óra. Na jó, vánszorgás át a kiságyhoz. Tejcsi, kis ringatás, álom, édes álom... Újabb felsírás - 3/4 12. Sebaj, csoszogás a kiságyhoz. Bence sír, a füléhez nyúlkál. Na, ne! Tejcsi, tea, ringatás, aztán álom..... Mi ez?? Álmodok vagy igaz? Újabb nyöszörgés- sorozatok, aztán csoszogás, tejcsi, tea, ringatás - egész 3/4 4-ig. Mikor is sikerült legyőzni a csúnya fülfájást, és Bencém végre beájult. Bezzeg zuhantam én is álomba rögvest, mikor is "zümm-zümm" vagy inkább "nyűűűű-nyűűű"- egy túlbuzgó szúnyog akar kapcsolatba lépni velem. Csapkodás, tapsikolás. Semmi eredmény. Nesze, nesze -verekedés, "szép" szavak... és végre csapás, VÉÉÉÉR! - negyed 5. Álom, édes álom...... "Kakaóóóóóót- kakaóóóóót!" Mi ez? Kakas, macska? Ja, csak menthetetlenül kakaófüggő Dorkám kéri a reggeli anyagot. Mit is fetrengek én állandóan az ágyban? Frissen a konyhába! Aztán egy csüccs a facebook-hoz. Hát, így van ez: tejcsi, tea, kakaó....
 

Bence segéd muffin-receptje

Készítsünk egy nagy tálba két bögre lisztet. Törjünk a lisztbe két tojást. Óvatosan szedegessük ki a furcsa okból tálba landolt tojáshéj-darabkákat. 
Vegyünk le a polcról egy üveg meggy - vagy cseresznyebefőttet. Próbáljuk a gyümölcsöket a magoktól megszabadítani, és még időben a tálba passzolni.... Az eltűnt meggy- vagy cseresznye darabok levét töröljük le segédünk arcáról, kezéről, hajáról....
Készítsük elő a további hozzávalókat: cukrot, vaníliás cukrot, tejfölt, citromot, sütőport és természetesen muffin-papírt.... Söpörjük fel a közben elszóródott liszt-öntetet.... Vegyük ki és mossuk le az lisztes tésztába dobott egész citromot..... Keresgéljük ki és válasszuk szét az időközben "véletlenszerűen" tésztába huppant meggymagokat ... (vagy cseresznyemagokat)...... Készítsünk teát a megevett sütőpor leöblögetéséhez..... mentsük meg az éppen földre szóródni készülő vaníliáscukrot... Újra mossuk le a lisztes masszába dobott egész citromot..
Mire egy laza tésztát kaptunk - némi tojáshéj és meggy (vagy cseresznye)mag természetesen maradhat a masszában - melegítsük be a sütőt. Előtte biztosra győződjünk meg sütőnk maximális ürességéről..... ! Vajazzuk be a tepsit, hajtogassuk ki a játék kisautók hátsó csomagtartójába gyűrt muffin-papírokat, és - a időközben érdekes módon megcsappant - nyers tésztát kanalazzuk a formákba.... Közben jobb kezünkkel próbáljuk az elillanó nyers masszát megregulázni...
Újból ellenőrizzük sütőnk ürességét....!!!!!! Miután szerencsésen a forró sütőbe ügyeskedtük a tepsit, tüntessük el a nyomokat..... Közepes lángon, kb. 3/4 órán keresztül, sűrű imákat küldve az ég felél tartsuk ketrec előtt a tűzhelyet.....Ha a finomság kész, készítsünk egy barikádra jól használható seprűt a közelbe.... Végül tálaljuk szép, de nem törékeny - tálcán a desszertet. Külön tanács: a süteményt együk meg, ne a segédet....
 
 

Miért nem volt ma csipetketészta a gulyáslevesben...?

 
Dorkám itthon betegeskedik. Nagyon hiányozhatnak az ovis társai, vagy csak egyszerűen elkapta valami ovis-iskolás hangulat. Elég az hozzá, hogy én egyre ritkábban kapom az "anya" - megszólítást, sokkal többször szerepelek itthon inkább mint "óvó néni" vagy "tanító néni".
Kislányom talált a polcon egy általános iskola negyedik osztályának szánt nyelvtan munkafüzetet.... és szorgalmasan hordozta mindenfelé: hol az ebédlőben írogatott bele, hol a szobácskájában keresgélt a feladatok közt már ismert betűket.... Ki kellett azonban ábrándítanom - mikor el akarta olvasni,, milyen utasításokat adtak a példákhoz -, mi szerint ezek már nagyon nagy gyerekeknek lettek leírva... egész egy-kettő-három-NEGYEDIKeseknek. Mutattuk az ujján, hogy ők bizony már nagyon "öregek". Sebaj, másnap lurkóm egy 7-8. osztályosoknak szánt nyelvtan könyvre bukkant .... büszkén vitte, és engem is hívott: "anya, menjünk iskolába, te leszel az óvó néni..." 
- Remek - gondoltam kissé határozatlanul.... - és félrehúztam a már majdnem kész gulyáslevest .... - majd akkor később rakok csipetke tésztát a levesbe...
.... Így hát, elindultunk az iskolába: a nappaliból a játékszobába. 
Először testnevelés órát tartottunk: "terpesz-zár, terpesz-zár" - adtam az utasításokat, és "kis tanítványom" már pattogott is... volt ott aztán vidám labdázás, kéz- láblendítés, körbe-körbekergetőzés. Végül kicsengettek... s a nappaliba szaladtunk, ki az "udvarra"... Itt jókat kiabáltunk, "hóembert építettünk", néha hanyatt vágtuk magunkat afféle verekedős gyerekként...
Ének óra következett. Nekem még mindig szép hangszalag gyulladásos kappan hangom lévén megelégedtünk a dalok eltapsikolásával. Tapsoltunk... miközben dalfelismerés volt a móka... Bencénk is "felvette a ritmust", lelkesen ő is csattogtatni kezdte a kezecskéit, így aztán valaki mindig belecsattintott a nóták szüneteibe-- de ez senkit sem zavart. 
Matematika órán mandarinokat vásároltunk, és tettük-vettük őket a babaszoba kis asztalán. - Óvó néni, én nem szeretem a mandarint, én inkább banánt kérek - szakított félbe növendékem. - Most csak mandarint árultak a piacon, meg kell ezzel elégedned... és máris számolgattunk, egy szép fekete táblára számokat rajzolgatva... Bencém- hirtelen mozdulattal - felkapott kettőt a gyümölcsök közül, és már iszkirizett is velük az "udvar" felé.... Nem baj- gyakorolhatjuk a kivonást is. 
Persze sokszor meg kellett dicsérnem kis okos tanulóimat, mert kiderült, többen vannak.... Dorkám nem elégedett meg azzal, hogy csak ő kap a láthatatlan hercegnős nyomdából... sorra kellett osztogatnom még "Jázminnak, Kamillának, Gellértnek, Brendonnak, Misikének.... "és még ki tudja, kinek....
Már csak írás-olvasás óra volt hátra. Szép ákombákomos betűformákat kanyarítottunk a táblára, majd megbeszéltük, melyik milyen betűre hasonlít. Bencém az egyik magányos "A"-ra egy gyors krikszkrakszot húzott, így aztán láthattuk, hogy nemcsak "A", hanem "Á" is létezik.... Szóval, így tanulgattunk csöppjeimmel, majd aki ügyes volt, a "mesélő székbe" ülhetett, s elmondhatta kedvenc történetét. Dorkám a székbe telepedett, és bátran az Arany Lacinak című versbe kezdett.
- Nem tettem csipetke tésztát a gulyáslevesbe - morfondíroztam magamban, miközben Dorkám "ürgefogó sztoriját"hallgattam... de finom lesz az úgy is -- nyugtáztam. Kislányom szemét néztem, szájának mozdulatait csodáltam, gödrös arcocskájának mimikáját követtem - ahogy egyre jobban és jobban beleélte magát a történetbe.... Aztán csak valami halvány "párás ködön" át láttam őt,- mi lesz velem, ha megnőnek - csapta meg szívem egy kósza gondolat... De nem volt időm ezen sokáig gyötrődni, mert csöppöm mire "a most itt van karjaimban... mert e fürge pajkos ürge"- sorokhoz ért, már repült is a karjaim közé, lebirkózva engem a szőnyegre, ahol is sűrű bokszolások közepette fejeződött be Petőfi verses meséje... Nosza, Bencém is a hasamra pattant, hozzáadva a saját "kis" súlycsoportját... nem baj, legalább ismét gyakorolhattuk az összeadást is...
.... - Anya, már megint ilyen sokat pötyögsz...?! - nyit be Dorkám összeráncolt szemekkel.
- Jé, tényleg, be kell fejeznem.... szörnyen terjedelmesre sikerült ismét a történet... - amúgyis mennem kell, rögtön "becsöngetnek"....
 

Véletlenek pedig nincsenek

Dorkám kérésére múlt vasárnap vettünk egy doboz fagyit, 12 darab volt a csomagban: csokis, tejszínes és málnás. Dorki ahogy észrevette a rózsaszín csomagolású málnást, egyből lecsapott erre az ízre, mondva, hogy ez lesz az övé, a csokis apáé, nekem pedig a tejszínes jut... Csakhogy másnap reggel is és este is kikunyerált egy-egy adag rózsaszínt, így a következő napokon bizony szembesülnie kellett azzal a fájdalmas ténnyel, hogy a málnások elfogytak.
Harmadik nap nyugodt arccal közölte. - Nem baj, anya, nekem meg kell kóstolnom a csokisat is.... így hát, reggel és este "bekóstolta" apa adagjait is. Végül a hét vége felé már az én adagjaimat ízlelgette - persze, naponta kettesével. Aggódtam, hogy torokgyulladás lesz a vége, közben őszintén vártam, fogynának már el végre azok a fagyik, legalább egy gonddal kevesebb lenne .... és sűrű fogadalmak közt elhatároztam, ilyen dobozt se veszünk többet...
Tegnap elballagtam kislányom első óvodai szülői értekezletére. Amúgy is kisebb izgalommal várom lurkóm ovis életének kezdetét, többek között kíváncsi voltam, vajon milyen jelet választ neki az óvó néni, így hogy nem ismer minket... A kedves óvó néni aztán szépen elkezdte felolvasni Dorkám ovis társainak a jeleit, én pedig hegyezett füllel figyeltem: - ecset, ceruza, papírsárkány.... - hangzottak el az aranyos kis jelek... Majd.... Dorkácskám következett: "Farkas Dorka ... jele: fagyi..."
Telitalálat. Kezdhetjük az ovit.... 
 

Decemberi "hópelyhecske"... 

 Várva várt "nemzeti ünnep"! Óh, Mikulás bácsi, ne sértődjön meg, de nekem most kivételesen valami illetve valaki más jutott e napról eszembe!
Sosem felejtem el, hogy ez volt az első dátum, melyre egy évvel ezelőtt Bencémet vártam. Később azért a doktorbácsi még megjelölte a december 10-ét és 18-át - ugyanis Bencém ennyire huncutul titkolta érkezésének pontosságát...! Persze ekkor még kis nevetgélő pontocska volt az én babám a pocakomban. Csóró - ám stramm - kismama lévén nem fogadtunk orvost, hanem le-levonatoztam a legközelebbi rendelőbe. Amikor azonban a nyári higanyszál 40 felé kezdett emelkedni, bizony cammogós lett a levonatozás. Aztán mintha a kisördög bújt volna az orvosi rendelőbe, minél melegebb lett, annál többször fordult elő, hogy reggel 8-tól du. kettőig is a folyóson csücsükéltünk várakozva hasamban tornázó kisfiammal, mitöbb lazán közölte velem az asszisztensnő, hogy a doktorúr távozott, mehetek szépen haza. Így aztán 9 hónap alatt vizsgáltak is, meg nem is, bár mi lelkiismeretesen megjelentünk az előírt időpontokban. 
Aztán egy szép novemberi reggelen a máskor 20 perces séta a vasútállomásig másfél órásra sikeredett, és a pocakom előbb ott volt mindenhol, mint én magam. Mindezek ellenére kisvonatunk most is elzakatolt velünk. Mire felsétáltunk az emeletre, úgy éreztem, mindjárt lesz itt "nemulass". De hősiesen vártunk, vártunk, mígnem 14 óra előtt a doktor úr kiszólt, hogy sürgősen távoznia kell... Sírva zötyögtünk haza vizsgálat nélkül. Bencém is meg lehetett sértve, mert sűrű hasfeszegetésekkel jelezte nemtetszését. No, gondoltuk apával, novemberben meglesz a decemberi kisbaba! .....de ahogy jöttek a hideg napok, egyre inkább úgy tűnt, fázna még itt kint. Eljött a várva várt december 6., majd a dec. 10 , és persze elmúlt a dec. 18. is -, Bence aludt odabent tovább. Persze ahogy leesett a karácsonyi hó, úgy húzták le a rólót a rendelőben is... Szenteste előtt könyörögtem kisfiamnak, ne melegedjen odabent tovább, szeretettel várunk rá.. mindhiába. Na, szenteste du. felhívtam a kórházat, mondva, hogy veszélyes tovább babacsalogatással kísérletezni...
Ott olyan "megértéssel" fogadtak minket, hogy Bencém végképp megijedt: ő aztán ilyen "kedves" emberek közé ki nem jön. Mert nyilván ő is hallotta ezeket a kérdéseket: "Pont szenteste tudott jönni?" "Miért nem a helyi rendelőbe ment?" Hiába magyaráztam, hogy a helyi rendelőben ilyenkor "csendes éj" honol. Végül egy barátságtalan doktorbácsi a leleteimet kérte, átvizsgálta azokat, majd "bátorítóan" a következő kérdésekkel villanyozott karácsonyi hangulatba: " Maga járt egyáltalán terhesgondozásra, mert össze-vissza vannak az UH eredmények?! Ezt a vizsgálati leletet se találom, azt se!" - Próbáltam magyarázni, hogy én bizony minden alkalommal elcammogtam a rendelőbe,- nem hittek nekem. Végül a "milyen anya az ilyen, és honnan jött maga?!" - kérdés volt az utolsó, mert ekkor vettem egy nagy levegőt, (és mert Bence odabent drukkolt nekem) - nem kedvesen, nem halkan, nem karácsonyi hangulatban - elpanaszoltam mindent, amin keresztülmentem. Na, erre már mikulásmosolyt öltött magára a doktorbácsi, és pár perc múlva előjegyzett minket másnapra szülésindításra.
Így lett aztán kis Bencémből karácsonyi ajándék, amikor is dec. 6. (és a többi csacskaság) helyett december 25-én nagy nehezen kibújt ebbe a hideg világba. Ha nem siettetik, szerintem még alukált volna - talán szilveszterig is.
 

Gyűjtögető életmód

 
Eleinte furcsa volt, hogy Dorkám lány létére gesztenyéket, tobozokat, kavicsokat, mindenféle gallyakat szed össze az utcán. Azt hittem, csak a kisfiúk vonzódnak az efféle apróságokhoz... de kiderült, hogy nem... Szóval, egy idő után megszoktam, hogy szép, nőies táskámból tobozokat, botokat, kavicsokat és egyéb pompás természeti kincseket tisztogatok ki egy-egy óvodai hazavezető séta után. Természetesen ahogy beköszöntött az ősz, szebbnél szebb falevelekkel, diókkal és mindenféle bogyóval bővült táskám felszereltsége. Sajnálatos módon ma már alig találni szép, friss, ropogós sárgás-bordós levelet, ezért kislányom nekilátott tyúkhúrokat és egyéb fűkupacokat szedegetni, amikből több csomóval lelkiismeretesen be is rámolt a motyómba. Nincs is nőiesebb egy yúkhúrokkal és egyéb fűgyűjteményekkel teli retikülnél... !!! 
Szomszédságunkban rengeteg kóbor macska kószál. Ezek igazi, vérbeli szemtelen macska-természetű jószágok, akiket elkergetni, elijeszteni, seprűvel megdobálni képtelenség. Viszont sorra "ajándékcsomagokkal" jelölik meg a kertünket, és ha a teraszon marad valami takaró, vagy netán a babakocsi, azonnal minden csupa macskaszőr, látszik, hogy szállodának nézték azon az éjjelen a pitvarunkat. Szóval, kegyetlenül haragszom rájuk.
Viszont egy koromfekete, kicsi cicus még majdnem engem is megfőzött. Nem beszélve kislányomról, aki a környék összes beteg, girhes négylábúját megetetné hazafelé az ovis uzsonnájával. Tehát, tegnap a szomszéd utcában kedvesen hozzánk dörgölőzött egy fekete macsi.
- Ne nyúlj hozzá, Dorka, mert utánunk jön.
No, kislányom igyekezett visszafogni magát, de azért egy kis kenyérhéjat "véletlen" elejtett. Ennek ellenére a cicus végül elhagyott minket és visszaballagott. 
Ma már ugyanott várt minket, és ahogy meglátta, hogy közeledünk, vidáman szaladt felénk, csak úgy világított a szép fekete szőre.
Dorkámmal madarat lehetett fogatni: - Gyere, cicus, megmutatom, hol lakunk....
A macska persze jött.... de néha azért félénken le-lemaradt..
- Gyere, cicus, ne félj, szép a házunk... csinálunk majd neked jó cica-helyet...
- Hagyd, Dorkám, tudod,hogy mennyire haragszom a macskákra.
Közben megérkeztünk, a fekete gombóccal a nyomunkban. Kislányom szívélyesen üdvözölte új barátunkat:
-Látod, kiscicus, itt lakunk, ugye szép a házunk?!
A macska végül mégis visszasomfordált, lehet, nagyon hűséges típus, és ki tudja, hogy sírhat utána a gazdija...
Mindenesetre halvány gyanúként felderengett előttem, hogy a gesztenyék, tobozok, levelek, bogyók, kavicsok, tyúkhúrok után hamarosan egy fekete gombolyaggal is bővül a gyűjtemény.
 

Szeretet-mozaikok

... melyeket ha összerakok, érdekes puzzle-t kapok: így is-úgy is levesznek a lábamról....
- Kérlek, gyere holnap előbb haza a munkából, úgy fél négy körül. Szülői értekezletre kell mennem. Szeretném még előtte elaltatni a törpöket.
- Rendben. Fél négyre itthon leszek. - Beszélgettem valamelyik nap férjurammal. Bencém a kisautójával volt elfoglalva, nem nagyon érdekelte a felnőttek párbeszéde. Meg aztán - gondoltam én - mit is értene belőle. Kisfiam - keveset beszél, - viszont annál többet, hogy úgy mondjam, mindent, megért (de ezt ekkor még nem tudtam....)
Nagyszerű lesz - terveztem magamban. Fél háromig elaltatom a csemetéket, én gyorsan valami értelmes ruhát kivasalok, zsíros bödön frizurám is megmosom, mégse nézzek úgy ki a szülőin, mint aki a híd alól jött.... Valami vacsorát is odadobok indulásig, ráérek négy órakor startolni - filóztam magamban. Ennek alapján gyermekeimet két óra után ágyikóba is tettem. Dorkám kis idő múlva már nagyokat szortyogott, de Bencém... - aki úgysem érti a felnőttek párbeszédét - csak ugrált a kiságyban:
- Ap, ap... ap!!! - hajtogatta újra meg újra. 
Százszor visszafektettem.... felpattant: - Ap, ap... ap!!
Simogattam, altatót énekeltem, csúnyán néztem, példamutatóan a fal felé fordulva nagyokat horkoltam, de semmi: babám pár másodpercnyi fekvés után már rohangált is ágyikójában. Sebaj, van még idő - nyugtattam meg magam. Ha nem alszik el fél háromig, majd elszunyókál háromkor, legkésőbb negyed négykor. 
..... Fél négykor már láttam, hipotézisem teljesen téves volt. Bencém - bár piros volt a szeme, mint a paprika, valamint hatalmasakat ásítozott - nem volt hajlandó elaludni: - Ap, ap, ap - kommunikálta felém újra és újra.
Hát.. én "kész vagyok" - gondoltam, amikor is hitvesem 3/4 négykor az ajtón óvatosan besettenkedett. De nem adtam fel, márpedig én elaltatom csöppömet, addig nem megyek sehova.... Négy óra öt volt, amikor égnek álló hajjal átadtam csemetémet az édesapjának. Bencém ujjongott, két kezét édesapja felé tárva öröm-rivalgott: - Ap, ap, ap.... Édesapja kivette az ágyból, magához ölelte, Bencém diadalittasan rám mosolygott.
Magamra dobtam valami gyűrött rongyot, hajamra nyomtam még pár kiló hajlakkot, és egy rövid "sziasztok" után kiviharzottam az ajtón. Szakadt az eső. Nem volt időm visszamenni, és valami használható esernyőt előbányászni, fejembe nyomtam a jól formázó kapucnimat, bár tudtam, szép, egybefüggő kemény kalap lesz a frizurámból ... Szedtem a lábaimat... "csipp-csepp; csipp-csepp" - kopogtak vicceskedve a fejemen az esőcseppek, de én a szívemben így hallottam őket: "ap, ap, ap, ap"... Elmosolyogtam magam: - elkések - gondoltam, de már csöppet sem zavart....
 

A romantikus rendezvény-szervező

Dorkám odavan a menyasszonyokért, egyáltalán az esküvőkért. Hiába, született hercegnő, menthetetlen romantikus. Él még benne egy aranyos emlék pár évvel ezelőttről, amikor is hófehér koszorús lányka, virágszirom dobálós angyalka lehetett. Úgyhogy ha csak teheti, tavasszal és nyáron virágszirmokat gyűjt, faleveleket halmoz fel, és mikor már elegendő növény megskalpolása eredményeként összeszed egy kosárnyit, szétszórja az udvaron, közben sok boldogságot kíván az éppen szerinte odaképzelt hősöknek.... Valamelyik nap elunta, hogy csak afféle képzeletbeli boldog mesehősöknek, pórias plüssöknek szól a virágeső, úgyhogy újítva így rendezkedett:
- Apa, anya, fogjátok meg szépen egymás kezét... 
(Férjem éppen biciklit szerelt, olyan igazi "udvarlós" - olajos keze volt, én a hőségtől kissé zilált fejjel épp akkor kukkantottam ki, mit is csinálhatnak kislurkóim az udvaron.....) Dorka látva hezitálásunkat, folytatta a noszogatást:
- Na, apa, anya, fogjátok már meg egymás kezét, ne féljetek egymástól...
Így hát, mit volt-mit tenni, a párocska - egymásra találva - megfogta egymás kezét. A kis romantikus szervező továbbrendezkedett:
- Na, most szépen sétáljatok az udvaron....
Mi férjemmel kézen fogva le-fölsétáltunk nagykoszosan, csapzottan a rekkenő hőségben, miközben csak hullt, hullt és hullt ránk a boldogsággal teli virágeső, pontosabban Dorkám összegyűjtött millió apró zöld levélkéje.....
És lássatok csudát, tényleg varázslevelek voltak, valóban vidámak, boldogok; szerelmesek lettünk tőlük....
 

Dorka a fogorvosnál

Szegény kis ötévesemnek ugyan már hetek óta kibújt az állandó foga, a tejfogacska viszont ugyanott nem hajlandó kiesni. Így, hát, a doktor néni szerint a makrancos tejfogat el kell távolítani, azaz mivel nem mozog, nem lötyög - ki kell húzni... Kislányommal hősiesen el is ballagtunk a "tettek színhelyére".... Bátran beült a "katapultáló" székbe, nagy "ááááááá"-ra nyitotta a száját, és várta a következményeket. Közben több zsebkendőt és szegény ujjaimat is porrá dörzsölte, de sebaj... A kedves doktor néni először az érzéstelenítő gélt kente Dorkácskám ínyére, utána már csak beszélgettünk, beszélgettünk és beszélgettünk ... :
- Mi volt ez? - kérdezte kis Dorkám
- Ez az érzéstelenítő gél, hogy ne érezz fájdalmat.
- Szörnyen rossz ízű, és lenyeltem...
- Akkor még egyszer bekenjük...- Ne nyúlj a szádhoz, és ne kend a pulcsidba... Nem baj, majd kimossuk,,,
- Na, akkor újra bekenjük..
..... (öt perc múlva:)
- Akkor mehetünk is... ennyi volt az egész?!- összegezte Dorkám a sokadik érzéstelenítő gél felvarázsolása után.
- Nem, még csak most fogom óvatosan kiemelni a fogacskád. Nyisd ki szépen újra a szád.
..... (tíz perc múlva)
- Dorkám, ha kinyitod a szád, és a doktor néni kihúzza a fogadat, az azt jelenti, hogy nagyon bátor vagy.
- Nem akarok bátor lenni.
- Dorkám, ha megengeded, hogy kihúzzák a fogadat, elmehetsz apával a munkahelyére, és ott választhatsz valami szép játékot...
- Nekem már sok játékom van, nincs szükségem újabb játékokra....
- Dorkám nagyon csúnya leszel, ha görbén fog nőni a fogad, és később nagy vas fogszabályzót kell majd rá tennünk.
- Jó, akkor majd visszajövök később, .... hatévesen... vagy inkább nyolc évesen....
- Dorkám, már nagyon sokan várnak kint, más is szeretne sorra kerülni, csak miattad várnak...
- Csak menjenek nyugodtan, előre engedem őket....
(20 perc után Dorkámra rájön egy csúnya köhögési roham):
- Anya, most már tényleg mennünk kell, mert itt mindenki elkapja tőlem a köhögést....
 
Szóval ahogy mentünk, úgy jöttünk haza: páros fogacskával. És - ha pechünk lesz a maradandó foggal - marad a fogszabályzó, illetve reménykedhetem, hogy a fehér lovas hercegnek Dorkám ferde foggal is gyönyörű hercegnő lesz.
 
 

Kuikú, a jól idomított szomszéd kiskakas...

 

Már- már kezdtem hozzászokni az ablakunk alatt barátságosan el-elpöfögő aratógépek, őszi terméseket hazaszállító illetve az összevágott fákat hazacipelő traktorokhoz, egész jól barátságot kötöttem szomszéd felebarátunk kipufogó nélküli új autójának motorját hajnalban próbálgató szorgalmával is, amikor is új szomszédunkkal kellett valahogy kompromisszumot kötnünk. Nevezetesen egy hiperaktivitással megáldott vagy gazdasszonya számára túlfűtött érzelmekkel, pontos idő jelzésre idomított kétlábú szerzettel: a túlbuzgó Kukorival, pontosabban kisfiam szavait idézve: Kuikúval.... Ez a jámbor jószág, pontban hajnal négykor olyan rivalgásba kezd, hogy még a több házzal odébb lakó halláskárosult is párnát ránt a fejére, ha szunnyadni szeretne.... hát, még én... illetve mi..., mert kisfiam - ahogy virradatkor megszólal a kiskakas - máris kontrázni kezd kiságyában: "kuikú, kuikú, kuikú...." - így aztán az egész ház - ha esetlegesen a kétlábú óramű jelzésére nem is, Bencém híradására egész biztos felébred. Kifejlesztettem egy jól működő önvédelmi reakciót: ahogy a szorgalmas potenciális húsleves-darab nótába kezd, én azonnal egy távolabbi szobában lévő magányos vánkosra költözöm, és ott több párnába belemenekülve próbálom a koncertet átvészelni reggelig.... Már egész pihentetően ment is ez a költözős akció, amikor is közbe szólt az óraátállítás.... Valahol örültünk ennek az ősrégi hagyománynak, mondva, nosza egy vasárnap, amikor végre egész biztos nem késünk el az imádság házából... Ebben a hipotézisben megnyugodva boldogan repesztettem is, amikor egyszer csak az ismert kakas-szóló riasztott fel pihenésemből... sebaj, már költöztem is.... - Kuikú, kuikú, kuikú - felelgetett félálomban pöttömöm a kiságyban, de én már ott se voltam.... A kakas azonban valamit érezhetett: a megszokottnál jóval hangosabb effektre kapcsolt, és a kottában lévő szüneteket lerövidítve vagy teljesen elhagyva adta elő hangversenyét.... Így a család összes tagja költözködött, forgolódott, ásítozva le-föl mászkálgatott... de sebaj... végre egy vasárnap, amikor nem késünk el. Kár, hogy a falióra - melyet előző este uracskám átállított - józanul azt ketyegte, bizony a levesbe való tarajos ma éjjel egy órával előbb kezdte a verseny-számot.... Hosszas éjszakai "népvándorlás" után, nagy ásítva összejött a család a kanapén - úgy szimpla öt óra körül - és ki-ki játszani, pakolni, reggelit csiholni kezdett.... Telt-múlt a reggel, summázva, hogy 9 óráig még tengernyi az időnk, totyogósan készülődni kezdtünk: ruhákat vasalgattam, gyerekeket fésülgettem, ráérősen és persze ásítozva kiscipőket törölgettem - 10 órára akár ötször is odaérünk. Egyszer csak: bimm-bamm- bimm-bamm - halljuk ám a tíz órai vasárnapi áhítatra hívó szomszéd templomharang kongását. Felpattanok, látom ám, hogy az átállított óra még alighogy fél tizet mutat.... ennek fele se tréfa, ekkor eszmélek rá, hogy az átidomított falióra, bizony nem szereti az óraátállítást, nagyon megsértődött, mert az elem mély álomba szenderülve, a mutatók álmosan pislogva - a falióra bizony észrevétlenül megállt... 
Apa biciklire pattan kislányommal, én gyorsan babakocsijába huppantom Bencémet, és már kapcsolom is az ötödik sebességet - persze csak úgy gyalogosan.... Sietünk, közben lihegve nyugtatgatom kisfiamat: - Na, végre.... végre... végre egy vasárnap, amikor nem késünk el... - Kuikú, kuikú, kuikú - válaszolja kis Bencém, mert természetesen ismét megszólal a javíthatatlanul szorgos kiskakas..