Gitárórára megyünk...

 

Titkárnőként többféle főnök közelében dolgoztam. Volt szerencsém megismerni a különbőző férfi főnöktípusok gazdag tárházát. Nem mondom, hogy egyszerű ügy volt rajtuk eligazodni, de egy idő után rutinszerűen alkalmazkodni próbáltam - esetlegesen a harcot feladva - odébbálltam...

Igaz, ami igaz, összeakadtam női főnökkel is, hát, köztük is volt nem egy, akitől esténként rendszeresen hidegborogatással ápolgattam migréntől sajgó kobakomat, de mondjuk ki bátran, ebből a fajtából kevesebbel volt dolgom.... szerencsére.

Mert kérem, nehéz elviselni az ellenkező nem nehezen boncolgatható, sokszor ellentmondásos kommunikációját is, de még mindig inkább hajlandó vagyok egy levegőt szívva órákat kibírni egy nehéz eset férfival, mint ellenállni egy esetlegesen boszokányból illetve sárkányból összegyúrt női főnök naponkénti intrikájának...

Szóval, jelen esetben maradjunk csak a kedves, tisztelt uraknál... Nohiszen, ha megszámlálni próbálom, hány és hányféle fazonnal találtam magam szemben, újra megállapítanám, hogy biza, a férfiak is ezerfélék lehetnek, s ha csak lehet, én maradnék változatlanul a magam ura... Ismertem a tisztelettel távolságot tartó hűvös típust, aki ugyan elismerte munkámat, de a "jó napot"-ot is nehezen tudtam kicsikarni belőle, így beszélgetés híján afféle megfagyott hideg fridzsider-típusú irodát teremtett maga körül. Én ugyan próbáltam kávé vagy teafőzéssel némi melegséget vinni a ridegségbe, de hasztalan... így hát maradt a csend, a némaság és persze a gépelés... mert ez a fajta örökösen gépeltetett, bizonyára maga is lelkiismeretes, szorgos erkölcsöt gyakorolt, ezáltal ezt sietett az alkalmazottra is rákényszeríteni. Visszasírtam azonban ezt a típust, mikor szerencsém volt találkozni a mézédes stílusú udvarlóval, aki újra és újra az intim beszélgetés irányába terelt minden politikai, gazdasági vagy irodai témakört. Ez igyekezett naponta többször utalgatást tenni szerény testi külsőmre vonatkozóan, és láthatóan nem volt tisztában női ösztönöm által diktált több méteres intimzónám fogalmával. Érdekes módon neki nem volt sok dolga, gépelni se kellett naphosszat a kívánságára, egyszerűen csak kedvesnek, mosolygósnak kellett lennem.... de én hamar meguntam az ilyenek bájolgását is, és legtöbbször némán - ám gyorsan eliszkoltam... Aztán ott volt az emberbarát, megértő típus, aki ugyan elhalmozott munkával - de szinte bocsánatkérően veregette meg a vállamat, mondva, hogy "nem sűrgős, kedves" - viszont azért én tudtam, hogy biza' már tegnap is késő lett volna....

Nos, igen sok fajtáját ismertem már a különböző főnöktípusnak, s mondjuk ki, egy idő után az ember megtanulta őket kezelni. Alkalmazkodva hozzájuk megtanultam rutinosan kávét főzni, gépelni, hallgatni, beszélni, mosolyogni .... adott esetben elmenekülni ..... 

Volt azonban egy olyan típus, akivel sehogysem jutottam düllőre. Ez pedig a "főnök volt, aki szerint mindenki ideges"... Egy középkorú, látszólag intelligens, tanult férfi titkárnője lettem, egy szép, kedves, otthonos irodában kaptam mellette állást.  Egy idő után azonban rájöttem, hogy főnököm egy csöppet sem olyan úriember, mint amilyennek jólszabott, divatos, márkás öltönyében első látásra tűnt. Ez állandóan rohant, kapkodott, siettetett, mindezek mellett örökösen csapkodott, káromkodott, üvöltött, ráadásként ha úgy érzékelte, kifutunk a munkával az időből, kibírhatatlan acsarkodó jeleneteket rendezett. Ő ugyan jogosnak érezhette kirohanásait, hiszen ő a felettes, ő az üzeletember, ő siet, ő fontos, ő sosem tévedhet, ő sosem késhet.... én viszont kezdtem szintén jogos követelésemnek érezni a csendet, a tiszteletet, női mivoltom megbecsülését valamint munkám elismerését.... Ezek hiányában aztán egy szép napon eldöntöttem, továbbállok, új munkát keresek.

Főnököm tombolt, a haját tépte, amikor előálltam kijelentésemmel, miszerint ennyi volt, köszönöm a lehetőséget, holnaptól kezdve ne várjon rám.... Hirtelenjében barátságosabbra véve a hangvételt, győzködni próbált, hogy legalább addig maradjak, amíg új munkaerőt nem talál, és vállaljam annak a betanítását is. Na, jó, hagytam magam megfőzni, ám legyen, gondolva, talál hamar  helyettem valakit, hiszen nagy a munkanélküliség...

Teltek a napok, lassacskán hetek. Jöttek is a hirdetésre - szebbnél szebb hölgyek, lányok, intelligens asszonyok, okos anyák - mind képzettnél képzettebb... de semmi: ahogy jöttek, úgy el is mentek. Főnököm nem vett fel közülük egyet sem. No, mondom, ennek már fele sem tréfa, nézzünk utána a dolgoknak. Egy magányos délutánon, főnököm szobájába osontam, és böngészni kezdtem az asztalán lévő önéletrajz-kötegeket. Mind gépelt, jól fogalmazott, igényes munka. Látszott rajtuk, hogy a jelentkezők igazán kitettek magukért, és bizony sokuknak nagyon kellett volna ez az állás. Nos, ahogy lapozgatom őket, látom ám, hogy mindegyik sarkán egy-egy vélemény pöffeszkedik, főnököm írásával megfogalmazott kritikusan bántó és negatívan beskatulyázó, megalázó sorok: "ez csúnya - és ideges"... "ez öreg..."... "ez sokat beszél - és ideges".... "ez túlképzett"... "ez nem tud gépelni - és ideges"... "ennek családja van"... "ez túl fiatal, bármikor férjhez mehet"... és legvégül: "ez idegbeteg..."

Bizony elöntött a méreg, hirtelen kedvet kaptam megalázott női társaim védelmére kelni- így ismeretlenül is, ennek jeleként gyorsan az utolsó kritikához,  fennhéjázó diktátorom soraihoz biggyesztettem  én is a véleményemet, miszerint: "egyik sem idegesebb, mint a főnököm"....

Érdekes módon ezek után "rabtartóm" hamarjában talált helyemre újabb áldozatot, és én friss levegőhöz jutva odébbállhattam...

...Pár év múlva, főiskolásként előadásra siettem. Korareggel indult a buszom, elhelyezkedve a járművön vártam, hogy útra keljünk. Csendes, vidám, egyszerű - jókedvű volt a város. Nem volt forgalomtól, benzingőztől és dudaszótól vibráló a hangulat - sima, ártatlan, felkelő naptól megvilágított hajnal volt. Lassacskán el is indult buszom, amikor hirtelen megállni kényszerült... nem tudtam, mi történhetett, rosszul kanyarodhatott vagy szabálytalankodhatott-e valaki... mindenesetre láttam, hogy egyszeriben autók tömege torlódik fel, mindenki hajtépően nyomja a dudáját, buszsofőröm lehúzza az ablakot... Nézem, - mondom - mi történhetett. Hát, látom ám, hogy egy férfi vörös fejjel ordítozik, hadonászik, fenyegetően káromkodik a buszsofőröm felé. Ő eleinte csak csendben pislogott, majd egyre inkább ő is elvesztve a türelmét hadonászni kezdett.

- Jé - mondom magamnak - én ismerem ezt az embert... ő az ..... a főnök, aki szerint mindenki ideges..... - ismerem fel hirtelen régi felettesemet.

Hamarjában az utasok is zsörtölődni kezdtek, a forgalom állt, a járművek mérgesen pöfögtek, a buszsofőr obégatott, volt főnököm pedig folyamatosan, égnek álló hajjal, a forgalom kellős közepén acsarogva valamit magyarázott... Az utasok tekintete haragos lett..., csak én mosolyogtam folyamatosan, megállíthatatlanul: - jé, tényleg igaza van volt főnökömnek, - ha ő megjelenik - "mindenki ideges...."

 

 

 

Boldog tanári koromban sokat utaztam a fővárosba, hogy kedvenc kórusom próbájára eljuthassak. Mivel a próbák viszonylag későn voltak, előtte többször ténferegtem a városban: kirakatokat bámultam, könyvtárakban kutattam, vásároltam, vagy csak egyszerűen kiszemelve magamnak egy csendes parkot újságot, regényt olvasgattam. Szerettem ezeket a napokat, ilyenkor kicsit kiengedhettem az esetlegesen, napközben felhalmozódott füstölgéseket.... Egy kedves, egyházi általános iskolában tanítottam, ahova sok szép emlék köt: többek közt - sosem felejtem el - nagyon tetszett, hogy udvariasan köszöntek a diákok, még pedig nem holmi “Csaót” , “Sziát”, “Hellót”, “Csőváz”-t és ilyesmit vakkantottak az amúgy is fáradt tanárnak, hanem intelligens ”Áldás, békesség”- gel üdvözöltek.

Summa summárom, egy hideg őszi napon, várakozva a buszmegállóban, hogy bejuthassak a kóruspróbára, végiggondoltam a délutáni programomat. - Szóval, ha időben odaér a busz, először bemegyek az antikváriumba, körülnézek, hátha jó áron kapok könyveket, utána átkutatom a kedvenc turkálómat, és ha időben érkezik a busz, még arra is lesz időm, hogy valahova beüljek kávézgatni, eszegetni, esetleg gyalogosan eljutni célomhoz. 

...Telt-múlt az idő.... hamarosan megérkeztek a délutáni korrepetáláson sinylődő diákjaim: - Áldás,békesség! - köszöntek barátságosan, majd baktattak tovább. - Na, ennek fele sem tréfa - mondom magamnak, - mi lelhette ezt a buszt, a lábam is határozottan dideregni kezdett, egy sapka sem ártott volna....Dehát...

- Na jó, rendben, akkor - ábrándoztam újra és újra - ha időben beér a busz, esetleg nem ülök be sehova sem kávézni, de azért a ruháról nem mondok le, és néhány könyvért is beugrom, aztán gyalogosan sietek tovább.

Közben megérkezett egy busz, nosza, valami helyijárat-szerű öreg jószág, nem az én járművem, hát, hagytam, hogy tovahaladjon.

Mikor már a délutáni foglalkozásokról ballagó kollegáknak integethettem, ismét megállapítottam, hogy bizony hidegre fordult az idő, és megpróbáltam álmodozásommal elterelni a figyelmem egyre biztosabban sajgó fagyott füleimről... - Szóval, ha időben beér a busz, azt hiszem, beugrom még az antikváriumba, aztán hátha sikerül még villamos nélkül is odaérnem a próbára... 

Merengtem, merengtem tovább. Tervezgetve, hogy hátha odaér időben a busz, és akkor legalább - ha mást nem - sietve gyalogosan is odaérek a próba kezdetére.... Na, ekkor bepöfögött egy szép, sárga öreg példány. Füstölt, krákogott, köhögött...

- Áldás, békesség! - köszöntem felszállás után, álmodozásomból ébredve a csodálkozó tekintetű buszsofőrre.... Ő olyan furcsára kerekedett szemekkel pislogott rám, hogy gyanakodni kezdtem, valamit nem jól mondhattam. - Ja, bocsánat! Szóval, jó napot, jó napot! A buszvezető nem haragudott, vagy ökumenikus érzületű lehetett, vagy jámborul tudomásul vette, hogy másnak is lehet fura napja.

Végül a buszunk továbbkattogott, pöfögött, mígnem nagyzihálva a fővárosba ért... Nosza, én meg futottam a villamoshoz, remélve, hogy nem kések a próbáról túl sokat...

 

 

Találkozni akarok valakivel...

 

Már túl voltam az állandó gyalogolós korszakomon, kezdtem megbarátkozni a villamossal illetve a komótosan pöfögő buszokkal. Ami igaz, az igaz, ha csak tehettem, rövidebb szakaszokat azért továbbra is lábbusszal tettem meg, kihagyva a fölösleges várakozásokat, döcögéseket, a bosszantó forgalmi dugóban álldogálásokat. Viszont egyre többször, egyre pontosabban kellett megjelennem itt-ott, így hát, lassacskán leszoktam arról, hogy megfeleljek a mániákus gyaloglási kihívásoknak. Meg aztán már esős őszi napokon, téli fagyos időben nem volt olyan izgalmas a kilométerekkel való, önerőből fakadó küzdelem. Megadtam magam, és próbáltam túlélni a lökdösődést, a lábamon való átgyaloglást, a fárasztó ácsorgásokat - azzal vigasztalódva, hogy nem baj, mégiscsak hamarabb célomhoz érek, ráadásul a cipőm talpa is hosszabb életű lesz...

Szóval, ha nem is kötöttem kebelbarátságot a tömegközlekedéssel, legalább némi álmodozással, figyelemeltereléssel, önmagam képzeletbeli világba varázslásával túléltem egy-egy buszutat, villamoson zötykölődést. Ahogy kifejlesztettem magamban a túlélő utazó szemléletét és hozzáállását, új kihívással kellett szembe néznem.

Már megszoktam az örökösen bámulókat, beszólogatókat, sértegetőket, hasba vágókat, lábat tiprókat, de a simogatók újdonságnak számítottak... . Ők voltak azok, akiket eleinte a kedveskedést és az intim ismerkedést összekeverő pszichés eseteknek tartva, csak udvariasan próbáltam távoltartani magamtól... Aztán rá kellett jönnöm, hogy ez a fajta valami olyan mérhetetlen szeretethiányban szenved, hogy hiába minden nonverbális vagy metakommunikációs eszköz, nem értenek az elutasításból. Először csak közelebb jönnek az emberhez, aztán már teljesen áthágva minden intim zónát, simogatásukkal abszolút jelét adják fellángoló vonzalmuknak. Így történhetett, hogy egy túlzsúfolt villamoson egy ilyen szeretetéhes egyed épp a térdemmel próbált összeköttetést keresni, s amikor félénken arrébb topogtam, már a combom paramétereit vizsgálgatta. Ez már kiváltott nálam bizonyos női ösztönöket, és szó nélkül, de egy hirtelen mozdulattal megcsaptam az ismerkedni vágyó kezét. Hogy hova - hova nem tűnt ezután, nem tudom, de érzelmi tolakodását hirtelen abbahagyta. A következő megállónál - igaz ugyan, hogy nem kellett volna még leszállnom - azonnal leugrottam...”Micsoda szemtelen, erkölcstelen lények vannak” - állapítottam meg, miközben rá kellett jönnöm, az oldalamon lötyögő táskámra felfigyelve, hogy barátom nem testi-lelki vonzalmat érzett szerény szépségem irányában, nem is szeretethiányban szenvedett, hanem bizony a táskám felé mutatott ilyen hirtelen fellángoló, olthatatlan vonzalmat.... Szép, népi mintás, fonott kis tarisznyám lévén bizonyára már messziről kivizslatta, mi minden vackot tarthatok a motyómban, és valószínű ügyesen kitapinthatta, hol lapulhat a pénztárcám... Ezúton megúsztam ismerkedésüket... jól jött az ösztönből fakadó csapkodás. Mindenesetre kihúztam magam, hogy nem jártak túl az eszemen.

Legközelebb - egy másik úton villamosozva - éppen arra gondoltam a hatalmas tömegbe szorulva, hogy na, itt még kirabolni sem tudják az embert, annyira mozdulni sem lehet. Nosza, tőlem nem is vihetnek el sokat - morfondíroztam tovább mosolyogva, hiszen csak a másnapi főiskolai útiköltségem szegényeskedett valahol a tárcám alján, meg egy pár napja lejárt bankkártya.... Éppen kirabolhatatlansági állapotomon merengtem, amikor hatalmas lökdösődés térített észhez. Több - egymástól jó messzire lévő - utas a kocsiban egymásnak integetve, átkiabálva mindenkin kommunikálni kezdett, és úgy tűnt, életbe vágóan fontos, hogy eljussanak egymáshoz, keresztül az óriási tömegen. Hirtelen éreztem, hogy valaki szöszmötölni kezd a kabátomnál, így gyorsan áttettem a másik oldalamra a táskámat, ezzel biztos lehettem abban, nem rabolnak ki. Azonban továbbra is érzékeltem, hogy folyamatos ismerkedésük kereszttüzében állok, észrevétlenül matattak, dörgölőztek, de magam sem tudtam, tulajdonképpen melyik részemre fókuszálnak.... Egy idő után már nem voltam olyan biztos kirabolhatatlansági állapotomban, egyre határozottabban éreztem, hogy nem tudom, miként és hogyan, de kirabolnak. Magamhoz szorítottam a táskám, erősen fogtam a fülét, nehogy letépjék rólam, vagy kiszakítsák a kezemből, esetleg kihúzzák a cipzárját... és közben most már egyfolytában zakatolt bennem a gondolat: “kirabolnak, kirabolnak, kirabolnak és kész”. Kiáltani nem mertem, valamint ők is csak csendben, higgadtan fejezték ki irányomban érzett vonzalmukat...

Alig vártam, hogy a következő állomáshoz érjünk. Ahogy leugrottam a villamosról, levegő után kapkodva vizsgálgatni kezdtem a zsebeimet, a kabátomat, de minden a helyén volt, semmi nem hiányzott. A táskám is szépen, egyben a vállamon lógott. A cipzár is érintetlenül a helyén. “Na, akkor talán nincs nagy baj” - könnyebbültem meg, s a táskámba kotorásztam tárcám meglétét ellenőrizve. Meghűlt ereimben a vér, leültem egy padra, kidobáltam mindent a motyómból. Az összes női ócskaságom a helyén volt, de a tárcám sehol.... 

Másnap - nénikémtől kikunyerált útiköltségemmel - berobogtam a főiskolai előadásokra. Értetlenül szemléltem szép, új, fekete, hibátlanul becipzározott táskámat, hogyan történhetett mindez...?

Aztán a szünetben váratlanul, egy kósza pillanatra észrevettem, hogy a motyómba gyűrt kardigánom hanyagul kilóg a batyum oldalán. Hát... ilyet .. ekkor láttam meg, hogy leheletvékony pengenyom fut végig a szép bőrön, a táska oldalán. ... Szóval, így történt.. . és én végig tudtam, éreztem... 

Ezek után újból kerültem mindennemű buszos, villamosos intim barátkozást...., inkább nyakamba véve a várost, évekig gyalogosan küzdöttem meg a kilométerekkel...

 

 

Én, kérem, nem értem meg a férfiakat. Van valami különleges abban, mennyire kikattannak az én radarjaim az erősebb nem kommunikációján. Persze, esetlegesen talán az én "készülékemmel" van a probléma.

Ki érti például egészen evilágon túli időérzéküket? Azt mondják, rögtön jövök, erre bizony sötétedik, mire betoppannak. Az ajtóból visszakiabálnak kedvesen, "kiszaladok füvet nyírni, edzeni, locsolni... negyed óra múlva itt vagyok..." - és valóban, két óra 15 percre pontosan meg is érkeznek.

Ki érti esztétikai érzéküket? Azt mondják, rád bízom, milyen frizurát akarsz, nekem mindenhogyan tetszik, aztán amikor csutak fejjel maradék hajad vágod körömvágó ollóval a tükör előtt, halkan megjegyzik, "legjobb volt a hosszú"...

Ki fogja fel beszélgetési téma iránti fogékonyságukat? Van mikor álmosan pislogva mosolyogsz, és hallgatod az aznapi sztorikat, máskor meg te szónokolsz, esetleg monológokat szajkosz, míg a válasz bőven: "hm... ja... persze... nemá... tényleg..."

Nekem az is nehezen megfejthető képlet, hogyan lehetséges, hogy nem bírnak nélkülünk élni, miközben napi szinten 10 órát dolgoznak, és jó esetben másfelet töltenek velünk.

Mivel magyarázható, hogy nagylelkűen felajánlják, pihenjünk csak, nekik nem kell főzni, nosza, mégis első mondatként a "van vacsora...?" illetve a "mi a kaja...?" kezdetű "hódító" mondatokkal nyitnak ránk, mikor este hazaesnek...

És a finom gyümölcsleves, ami szerintük "biztosan finom", majd napokig csak hűl, hűl, hűl, hűl, majd teljesen megfázik a hütőben...?

Szóval, nem értem a férfiakat. Mert azt mondják, tetszünk nekik, és amikor tényleg szükségünk is lenne ennek bizonyítására, megkövülten nézik kedvenc focimeccsüket, és közben még ijesztgetnek is minket egy-egy felüvöltéssel: "góóóóóóóóóóóól!   Ez aaaaaz!"- stb. (igen széles a szókészlet ezen a téren...)

Áh... feladom, megyek mosogatni, Hm, mi ez? Valaki átölel, megsimogat, valamit a fülembe brummog. Pár titokzatosan kedves szó csupán, de mosolyt csal az arcomra. Minek is sokat beszélni? Minek is mindent érteni? Nincs mit mondjak. Minden világos...

 

 

Dorkám elérte azt a korszakot, amikor nem és nem lehet eléggé hosszú neki egy szoknya.... Lám, a királynői hajlam, a hercegnői ösztönök.. vagy ki tudja? Egy ősi esztétikai érzék, mely szerint mégiscsak a szépen szabott, bokáig érő ruhaköltemény a nőies, a hódító és varázslatosan titokzatos? Elég az hozzá, hogy valahányszor alvás után nagykócosan elősettenkedik, mindig valamelyik ruhám, szoknyám ékeskedik - jobban mondva, hát, legyünk őszinték: líg-lóg rajta... ám, nehogy kiderüljön ez a véleményem, szerinte ezek a méretes darabok fantasztikusan fenségesek. Már- már kezdtem megbarátkozni a ténnyel, hogy minden új délután más és más kollekcióval rukkol elő, mosolyt csalva az arcomra: egy-egy ezeréves hálóinggel, agyonmosott fidres-fodros nyári ronggyal, nekem már kicsinek mondható szoknyautánzatokkal... Ám valamelyik nap, mikor Dorkám teljes pompájában megjelent az ajtóban, hirtelen nem kaptam levegőt, ugyanis a polc mélyén őrzött sejtelmes, titkokat őrző kékselyem szoknya ragyogott rajta. Aki ismeri ezt az anyagot, tudja, hogy ez egy sosem koptatható, fényét-színét örök életen át tartó gyönyörű szép anyag, mely hasonlítható a bársonyos két éghez vagy a lágyan alkonyba boruló esti árnyakhoz. Nem véletlen, hogy a szekrény alján őriztem ezt a becses darabot: nagynénikémtől kaptam húsz évvel ezelőtt, ő varrta fiatalkorában, ő is hordta azelőtt húsz-harminc évvel, tehát cirka negyven-ötvenéves ruhácskáról van szó. Ez egy meseszép öltözék, királynők sem hordtak szebbet: nem elég az öröklétű anyag és szín, nénikém olyan műértelemmel szabta és varrta meg, hogy divattervezők sem alkothatták volna szebbre. A dereka darázsvékony kisasszonyokra tervezett, az á- vonalú szabásával, a bokánál becakkozott fodrokkal és persze a boka alá érő szép hosszal... - elég az hozzá, hogy egy pillanatra megállt az idő, és bennem minden szó, ahogy kislányomat megláttam a csodálatos ruhában... Tudtam, hogy a kékselyem a szekrény mélyén sírni szokott.... Időnként vele álmodtam: láttam magamat benne libegni húszévesen, végigsuhanni egy-egy folyosón, boldogan szaladni benne a nyári napsütésben... mert a kékselyem állandóan szállt, libegett a bokáim körül, mindig azt suttogva, hogy karcsú, királynői és fiatal vagyok.... aztán láttam nénikémet végigsétálni benne az erdei kis tanyasi ösvényen, ahogy én egyévesen elétotyogok, láttam szeretett nénikémet karcsún, királynőin és fiatalon..... ilyenkor a kékselyem kacagott, lobogott, kék fénye befestette a tájat... ám láttam sírni is a kékselymet: mikor drága alkotója végleg hazament, és itt hagyta őt is és engem is... azóta sír a kékselyem...Drága nagynénikém annak idején, amikor engem ért a megtiszteltetés, hogy fiatalkori ruháját én hordhatom, a lelkemre kötötte: - nagyon vigyázz rá, mert ez egy becses darab, senki nem hordta rajtam kívül, mert senkire nem ment rá, te kapod meg, de te megérdemled, .... és senkinek se add oda... - tette hozzá meghatódva, bizonyára eszébe jutott a szoknyáról sok-sok rejtett titok...

Így őrizgettem én is hát a szép emléket - mely semmit sem kopott, semmit sem változott, a cipzára is hibátlanul működött - mit sem ártottak neki az évtizedek.... De mióta nagynéném a mennyországba költözött, a kékselyem csak sírt, sírt a szekrény mélyén.... És most megláttam Dorkámon... gyönyörű kislányomon.... Csendben elvettem tőle, ő csak nézett rám szomorú, csalódott szemmel - azt hitte, neki adom. ... de a kékselyem az enyém, csak az enyém, nénikém megmondta, hogy senkinek nem adhatom. Felpróbáltam. A valamikor derekam körül kacagva meg-megforduló rész makacsul nem ért össze.... igyekeztem a cipzárt feljebb és feljebb rángatni, de ő nem adta meg magát.... Első gondolatom az volt, hogy hűtlen lett hozzám a kékselyem, haragudtam rá, arra gondoltam, egy csomagba zárom, majd felviszem a padlásra. Második, agyamon átsuhanó ötletem az volt, hogy nekiállok napi 200 felülés legyűrésének.... futópadot helyezek a tűzhely elé, minden falatot megrágok ám egyet sem nyelek le, és ehhez hasonlók. Aztán ránéztem Dorkám csendes arcára: nézte, nézte, csodálta a kékselymet, a csodaruhát, amit nénikém ötven éve varrt és hordott, amit én húsz évvel ezelőtt olyan büszkén viseltem. Ekkor visszatettem a kék szoknyácskát, megsimogattam az anyagot, majd kislányomra mosolyogtam: - Tiéd lesz, ne aggódj, csak várj pár évet.

.... Kislányom is megnyugodott, a kékselyem csak hallgatott, de én tudtam, hogy most már mosolyog, nem sír könnyeket..